Ugrás a fő tartalomra

Címzett: EMMI minisztere, kormányfő - magyar társadalom

Újabb miskolci nyílt levél a közoktatás helyzetéről.

Újabb miskolci nyílt levél a közoktatás helyzetéről.

Tíz éve fogadta el a parlament a köznevelési törvényt, melynek „eredményei” 2016-ra értek be.
Akkor a Miskolci Herman Ottó Gimnázium nevelőtestülete - a többi miskolci állami gimnázium támogatásával - nyílt levélben fordult a közvéleményhez a helyzet tarthatatlansága miatt, úgy véltük, hogy gyermekeink és közös jövőnk érdekében sürgős és hathatós lépésekre van szükség az oktatás területén.
Azóta sok változtatás történt, ám többségük nem javított, hanem tovább rontott a fennálló helyzeten. A biciklit sikerült még tovább tolni: gyermekeink eredményei nem mutatnak érdemi javulást a nemzetközi méréseken, tanárnak - főleg természettudományosnak - alig jelentkezik valaki az egyetemekre. És bár nem erről a témáról akarunk elsődlegesen írni, kénytelenek vagyunk a munkabérünkről is szólni.
Nem is mertük remélni, hogy a közvélemény a hat évvel ezelőtti levelünket olyan hathatósan fogja támogatni, mint azt tette. A sok tízezernyi aláírás igazolta, hogy - sajnos - a valós körülményeket írtuk le. Ám a kormány nem a konstruktív együttműködésben látta ebben a nemzeti (és politikai) összefogást igénylő témában a megoldást, hanem az ígérgetésekben, a leszalámizásban, a kérdés átpolitizálásában.
2016-ban mi, diákok, tanárok, szülők ígéretet kaptunk az akkori államtitkártól, hogy még abban az évben olyan új, modern NAT-ot fognak összeállítani, mely csökkenti a tanulók és ezzel összefüggésben a pedagógusok terheit. A NAT azonban csak négy évvel később, az első járványhullám online oktatásának küzdelmes napjaiban nyerte el végső formáját - ennyi idő alatt egy gimnazista be is fejezi a tanulmányait. Bizonyosak vagyunk benne, bejövő évfolyamainknál tapasztaljuk is, szinte minden iskolában súlyos károkat okozott a több hónapos otthontanulás. Ám nem tudtunk a lemaradások pótlására koncentrálni, mert helyette adminisztrációval, például helyi tantervek írásával töltöttük időnket.
Hová lett a terhek csökkentésének ígérete? Az átlagosan heti eggyel kevesebb óraszám (35 óra esetén ez nincs 3 %), az egyes tantárgyak esetében a felduzzadt, többnyire lexikális tananyagmennyiség megfelel ennek a célnak?
Mitől lett modern az új szabályozó? A természettudományok visszaszorulásától? Az olyan tantárgytól, melyeknél kevesebb időkeretben ugyanannyit, esetleg még többet kellene megtanítani, mint korábban? Ez vajon milyen módszerekkel lehetséges? Sajnos képtelenek vagyunk gyorsabban beszélni - mert ez az egyetlen módszer maradna, ha komolyan vennénk a NAT előírásait. Tanár – diák kényszerül szelektálni, még akkor is, ha tudja, kötelező témákat kell kihagynia, mert másként nem fér az időkeretbe. De még arra is találunk példát - szerintünk szabálytalanul -, hogy a NAT-hoz képest a középszintű érettségi követelmények még több tananyagot írnak elő. (Egyébként hogyan lehet NEMZETI egy olyan alaptanterv, mely nem is vonatkozik minden gyerekre?)
A NAT 2020-hoz úgy készültek „új” tankönyvek, hogy azok egyszerűen a korábbiak átszabásai. Ezt például a gimnáziumi fizikakönyveknél szó szerint lehet érteni: a korábbi három évnyi könyvet egyszerűen - a középső kettévágásával - két könyvvé kötötték. Majd idén ismét újabb verzió jelent meg: az eddigi két-három anyagrészt egyetlen cím alá sorolták be, s születtek nemhogy megtanulhatatlan, de elolvashatatlanul hosszú leckék. Ezeket az állandóan változó kiadványokat nevezzük mi Magyarországon tartós tankönyveknek. Nincs az utóbbi években két egymás utáni olyan évfolyam, melyet ugyanabból a tankönyvből kellene tanítani, ezzel párhuzamosan az iskolai könyvtárak már képtelenek raktározni ezeket az azonnal elavuló példányokat! Arról nem is beszélve, hogy a tanárok sem tudnak bennük elmélyülni, használatukban gyakorlatot szerezni.
Még mindig állítjuk: egy-két-három éves reformok nem léteznek! Azokat felelőtlen, a diákokon végzett kísérletezgetésnek lehet csak nevezni. (A 2016-os levelünk óta hány neve is volt a szakközépiskoláknak?)
Nem gondoltuk volna, hogy az annak idején gazdasági okokból, válságkezelési célból létrehozott EMMI helyett egy magát családbarátnak valló kormány nem hoz létre önálló Oktatási Minisztériumot, amint erre lehetőség nyílik. Sőt, a szakképzés és a felsőoktatás már nem is az EMMI-n belül, hanem másik minisztériumnál van - ráadásul a szakképzésben dolgozó kollégáinkat még a „tanár” megnevezéstől is megfosztották, őket már oktatóknak nevezik, s nem is közalkalmazottak. Akkor nem is a „KÖZ”-ért tevékenykednek? Kire illene leginkább ez a kategória, ha nem azokra, akik a gyerekeinkért, az ország jövőjéért végzik a dolgukat?
A KLIK-et feldarabolták tankerületekre, így elvileg azok biztosítják működésünk feltételeit. Kréta- és papírhiány nálunk mostanában nem volt. De ki gondolná, hogy a XXI. században, ráadásul a koronavírus miatt távoktatással terhelt időszakban a digitális eszközök beszerzése a központi közbeszerzés miatt nem napokon belül történik meg, hanem hónapok - akár tanévek - alatt? Az egyik óráról a másikra elrendelt online munkarend során ennél több segítséget vártunk volna el!

Miért fontos?

Azt sosem gondoltuk, hogy majd pont a miskolci iskolák tanáraival fognak egyeztetni az oktatás irányítói, de hogy lényegében senkivel sem, aki kritikát fogalmaz meg, az legvadabb elképzeléseinkben sem merült föl. Nem számítanak a több évtizedes szakmai szervezetek, a szakszervezetek, de még a kormány által létrehozott Nemzeti Pedagógus Kar sem. Ha épp arra volt szükség, akkor alapítottak helyettük/mellettük másikat.

Nem tudunk tényfeltáró kutatásokról, kidolgozott programról a felfelé ívelés érdekében, nincs rendszer az egymás utáni döntésekben - sőt, az az érzésünk, az egymást követő lépések annak kényszeréből erednek, hogy a korábbi hibás döntések okozta káoszon próbáljanak meg úrrá lenni.

Új alapokra helyezett oktatási rendszer kell! A jelenlegi helyzet már régóta tarthatatlan. Új évszázadban élünk több mint két évtizede: nem lehet kiindulópontnak tekinteni egy huszadik század közepi oktatási rendszert, s azt toldozgatni-foltozgatni. Vegyük már végre észre: az oktatás területén környezetünk, Európa, de a világ nagy része is elhúzott mellettünk.

Már nem az a kérdés, hogy mikor fog összeomlani a magyar közoktatás, mert már javában omlik, egyes helyeken már össze is omlott. Az olyan iskolákban, ahol rendszeresen nincs kémia-, fizika-, angol-, informatika…stb. óra, ott már nincs elfogadható színvonalú oktatás! Már csak gyermekmegőrzés van. Ezekben az iskolákban a tanuló nem kapja meg a neki járó, fejlődéséhez szükséges „szolgáltatást”, eleve hátrányban lesz azokkal a társaival szemben, akik olyan szerencsések, hogy minden órájukat szakszerűen megtartják, mert nincs az iskolájukban tanárhiány. Mert igenis VAN tanárhiány, ahogyan ezt a diákok és a szülők sokasága napi szinten tapasztalja is.

És miért is nincs elég tanár? Részben az eddig felsorolt, nem éppen optimálisnak nevezhető munkakörülmények miatt. Másrészt hivatásunknak az utóbbi időben soha nem látott mélységekbe zuhant társadalmi elismertsége miatt. Mi vagyunk azok, akik sokak szerint alig dolgozunk és rengeteget vakációzunk. Ha ez így van, akkor vajon azok, akik így gondolkodnak, miért nem akarnak tanárok lenni?

Legyünk önkritikusak: nem vagyunk mind tökéletesek. De reményeink szerint mindenkinek az életében lehetett jelen olyan pedagógus - óvó néni, tanár bácsi -, akire szeretettel emlékszik vissza, mert megtanította írni; mert sokat foglalkozott vele, mikor gondjai voltak; mert elvitte színházba vagy kirándulni; mert jól felkészítette az érettségire; mert megértő volt vele; mert jó hangulatú órákat tartott; mert egyszer elnézett egy csínytevést… Sokfélék vagyunk. Többségünk sokat dolgozik (nagyon - hetente több mint 50 órát) a körülmények ellenére. Ezt vállalnunk csakis a gyerekekért érdemes. De ezzel visszaélni minősíthetetlen cinizmus.

Sokat javítana megítélésünkön, ha a döntéshozók kommunikációja sem a sztereotípiákat erősítené. Ha úgy kezelnének minket is, mint akik diplomájukat azért kapták, mert értenek ahhoz, amit csinálnak. Nem kellene például ezt újra bizonyítani valami életpályamodellnek nevezett adminisztrációs őrület keretében. Olyan bizalommal kezelnének, mint aki képes szakmai döntéseket hozni: tanítványai ismeretében tudja, hogy mit, mikor, hogyan, milyen oktatási segédeszköz használatával tud a legjobban megtanítani. Olyannak, akire a családok legféltettebb kincsüket bízzák.

Természetesen ehhez megfelelő bérek is kellenek. Felsőfokú végzettségünk van, értelmiséginek tartjuk magunkat, s ezt el is ismerik a világon mindenhol, tehát akkor minket is megillet az ennek megfelelő munkabér. A jelenlegi infláció miatt már nem csak hónap végén vannak anyagi gondjaink. Remélem, hogy azt tényleg senki nem hiszi, hogy „véget nem érő szabadságainkat” luxusutazásokkal töltjük. Pedagógus házaspároknak saját gyerekeikkel szemben van lelkiismeret-furdalása, mert náluk a nyaralás rokonlátogatásokban merül ki. Hogyan fordulhat az elő, hogy egy kezdő tanár fizetése nem éri el a garantált bérminimumot, ki kell azt arra egészíteni? Összehasonlításképpen egy nagykereskedelmi láncnál a kezdő eladók fizetése idén január 1-től 362 600 Ft (azaz 100 ezer forinttal több). Pedagógusok esetében a cafetéria és a jutalom is ismeretlen fogalmak. Még egy miniszteri elismerés is kimerül egy oklevélben és egy szál virágban(!). Így hogyan várhatjuk el, hogy lesz utánpótlásunk? Hat évet öregedtünk az első levél megjelenése óta, és ez alatt az idő alatt alig akadt fiatal kolléga, aki az azóta nyugdíjba vonultak helyébe lépett volna. Nem véletlen: ilyen „röhejes” fizetésre kevesen vágynak. 2013-ban kaptunk utoljára alapbéremelést (évekig elhúzva, több részletben, így lehetett azt kommunikálni a társadalom felé, hogy a pedagógusok már megint, már megint…). Ezért kilenc év után most ne utalgasson senki arra a 9 % körüli megalázó pótlékra, amit a mi közösségeink is visszautasítottak, ennek ellenére mégis döntöttek róla. Nem alamizsnát kérünk! És a munkánkat segítő kollégák (oktatástechnikusok, rendszergazdák stb.) fizetése még a miénknél is gyalázatosabb!

Azonnali együttgondolkodást szeretnénk az oktatásról, és megoldásokat, melyek már most is irdatlan nagy késésben vannak. SEGÍTSÉG! Minden gondolkodó, jószándékú honfitársunktól ezt várjuk! Mert a helyzet drámai.

Nem kérünk viszont a megbélyegzésből, mert ki merjük mondani a véleményünket. Mert mi továbbra is TANÍTANI akarunk! Megbecsülten - mind erkölcsileg, mind anyagilag. A tanári szobákban jó hangulat csak akkor lesz újra, ha azt látjuk, értelme van a munkánknak. Arra tanítjuk gyerekeinket, amire kell, ami elvárható a harmadik évezred elején: problémamegoldásra, együttműködésre, elfogadásra, önfejlesztési igényre és képességre, szorgalomra, kitartásra, demokráciára, önkifejezésre, kritikus gondolkodásra… Mert csak így születnek nagy dolgok, melyek előrébb viszik az országot, a világot.

Miskolc, 2022. február 03.

Közel 200, miskolci, állami fenntartású gimnáziumban dolgozó tanár

Kategória

Frissítések

2022-02-04 18:20:27 +0100

1,000 aláírás gyűlt össze.

2022-02-04 10:46:13 +0100

500 aláírás gyűlt össze.

2022-02-04 06:36:51 +0100

100 aláírás gyűlt össze.

2022-02-03 23:29:57 +0100

50 aláírás gyűlt össze.

2022-02-03 22:38:18 +0100

25 aláírás gyűlt össze.

2022-02-03 22:24:16 +0100

10 aláírás gyűlt össze.